Balázsi László mb. unitárius püspök véleménye az egyházügyi törvényről
A politikának és a vallásnak a történelemben még nem sikerült kijelölni a helyét. Az sem volt jó, amikor a vallásos intézmény, az egyház vagy nevezzük bárhogy hatalmaskodott a politika, a társadalmi berendezkedés fölött.
Állítom, hogy a fordított helyzet sem áldásos, mert a politika képviselői is vonzódnak ilyen vagy olyan vallásos tanításhoz, vagy egyenesen azoknak követői, ami természetesen istenadta szabadság és jog. A két állapot között nincs kibékíthetetlen ellentét, de jó, tökéletes megoldás sincs. Valahol valami mindig sérül, elégedetlenséget szül, hiányérzetet támaszt. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltás, a 90-es évek változása óta túl sokat bíztunk a politikára, túl sokat vártunk el tőle egyházi, vallásos vonatkozásban is.
Nem mértük fel, hogy nincs ehhez előképzett csapat, mert olyan volt a diktatúra, és nem volt befogadó közösség sem ott, ahol az ország jó hányada nem volt megkeresztelve, első áldoztatva, bérmálkozva, megkonfirmáltatva, házassága egyházilag rendezve, és nem beszélve az egyházi szertartások elmaradását a temetések alkalmával.
Bizonyára, ha egyházi személyekre lett volna bízva ennek az új törvénykezésnek az előkészítése, kivitelezése, az sem lett volna boldogítóbb, éppen a nem mindig üdítő sokszínűséget figyelembe véve a vallásosság terén.
De hála legyen az Istennek, hogy valami megszületett, lesz idő az elkövetkezendőkben finomítani, javítani.
A világ első próbálkozása a vallási és lelkiismereti szabadság törvényének megfogalmazásában a miénk volt 1568-ban.
Abban is volt fogyatékosság, de legalább kísérletet tettek eleink akkor és olyan korban, amikor Európa többi részén gyúltak a máglyák, dolgozott a hóhérpallos, börtönök csukódtak be hitvallók mögött, emberek váltak földönfutókká és kisemmizettekké.
Ennek a törvénynek elsők között mi „ittuk meg a levét”. Türelmességet hirdettek eleink, hogy mindenki azt a hitet vallja, amely felfogásával megegyezik, mert „a hit Isten ajándéka”, és a „semper reformandi” magasztos reformációi elve lesújtott ránk.
1571 óta, éppen 400 év óta, miután meghalt II. János magyar király, János Zsigmond néven az önálló Erdély első fejedelme, főként Dávid Ferenc 1579-es elitéltetése és déva vári vértanúsága után, egyházunk kisebbségben, időnként rettenetes elnyomatásban ( szinte a megsemmisítésig) élt és próbált megmaradni. Nagyszerű egyházvezetők irányításával, de legfőképp mindenkori híveink bátor kitartásával, hithűségével. Nehéz olyan időszakot felemlegetni, amikor nem harcot kellett folytassanak elődeink.
Ez a történelem megtanított arra, hogy sok-sok kérdésre nagyon körültekintően, de megalkuvás nélkül adjunk választ, védve mindig értékeinket.
Így vagyok most is az Önök által felvetett kérdésekkel. Nem volt alkalom, hogy a végleges döntésről egyházvezetőségünk tárgyalhasson, de az előző 20 évben sokszor minden előfordult beszélgetéseinkben. Soha nem értettük meg, hogy nagy keresztény egyházaink miért „hagytak le” a 90-es évek elején a történelmiek közül, hiszen a reformációt együtt viaskodtuk végig és az utána következő századokat is. Antall miniszterelnök úr egy 1993-ban jegyzett átiratában határozottan fogalmazta meg, hogy ha az unitárius egyház nem történelmi, akkor ki az, melyik az, azt ígérve, hogy munkatársai figyelmét ráirányítja e dolog helyretételére. Ugyanezt tette Mádl Ferenc elnök úr a pestszentlőrinci templomban. És valahol „lemaradtak” a jószándék iratai. De ettől úgy dolgozott az egyházunk, mint ahogy megfogalmazták eleink annak hitvallását, történelmi küldetését.
A Hit Gyülekezetével kapcsolatos kérdésében egy kis provokálást érzek. Annak idején azt vallottam a Ceausescu diktatúrában (sokan másokkal), hogy az ember inkább legyen egy szekta tagja (nagyon elszaporodtak volt a Nyárád-mentén és máshol!), mint kommunista. Távol legyen tőlem, hogy a Hit Gyülekezetét annak aposztrofáljam, mint ahogy megtették egyik kiadványukban a baptisták (lásd Szalai András egyik könyvét, amelyet egy evangélikus és református atyafi lektorált!). Minket, engemet a Hit Gyülekezetének munkájából annyi érdekel, amennyit ezért a megsanyargatott nemzetért tettek, tesznek. Nem az én vagy az egyházunk dolga megítélni szolgálatukat, hanem az Istené. Ha igaz magyar keresztény ügyet szolgálnak, beírhatják magukat a nép szívébe. Egyházunk számára nem az ők, vagy a különböző izraelita, zsidó felekezetek beemelése a meglepő, hanem a beemelés körüli politikai játszma. A zsidókkal „atyafiságunk” (hogy adys megfogalmazást használjak) régóta tart és megfelel az emberi normáknak. Annak idején egyházunk egyesítő püspöke, Józan Miklós budapesti lelkész, akinek Lezsák Sándorral való remek együttműködésünk során Lakiteleken szobrot állítottunk, azon kevesek közé tartozott, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt, aki Schweitzer Józsi bácsi szerint az egyik, a 30-as évek végi pogrom idején megölt zsidó gyermek temetésén héber nyelven mondott halotti imát. Aki kolozsvári püspöksége idején sok-sok zsidónak adott menlevelet sok más egyházvezető társához hasonlóan, amíg lehetett, amíg nem került veszélybe az ő szabadságuk, életük is. Az már a sors iróniája és egy kegyetlen történelmi kor durva játéka, hogy 1945-ben, egy már kommunista szellemű gyűlésen feltüzelt, a haláltáborokból visszatért fiatal zsidók, akik már nem kaphattak annak idején menlevelet, félholtra verték az ősz főpásztort, aki aztán 1946 január elején belehalt, főként lelki sérüléseibe. Miért is lenne bármilyen kifogás vagy egyéb észrevétel, mikor zsidó rabbi volt Debrecenben, aki 2004 fekete adventjén azt mondta úgynevezett „magyar” hazánkfiainak, hogy ha a testvér kopogtat az ajtódon, azt be kell engedni.
Ami a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerületének új helyzetét illeti, arról annyit, hogy elégtétel számunkra, hogy négy és félévszázados kisebbségi lét után újabb lehetőségek nyílnak meg előttünk, most már az egyesített egyházban. Nem történelmi érdemeinkből kívánunk élni és dolgozni, hanem azért akarunk továbbra is úgy élni és dolgozni, mint eleink, hogy érdemesek legyünk nem csak híveink, hanem az összmagyarság megbecsülésére, tiszteletére. Úgy érezzük és úgy könyveljük el, hogy igazságtétel történt egy adott történelmi helyzetben.
Balázsi László, megbízott unitárius püspök
Andó László Európa-bajnok
Kick-box Európa-bajnokság: Sélley Anna és Andó László döntős
L. Simon László: jövőre kiszámítható lesz a múzeumok gazdálkodása
Semjén szerint Szent László a legeurópaibb és legmagyarabb király volt
Andó László világbajnok
Andó László a legjobb négyben a világbajnokságon
Ismét Andó László-emlékverseny volt Békéscsabán
Hozzászólás írásához előbb be kell jelentkeznie vagy regisztrálnia szükséges.
Nincs hozzászólás. Legyen Ön az első!